|
Álomból lett valóság
Szép tavaszias napsütés volt, már-már nyár meleg. A futók izgatottan sorakoztak fel a rajtvonal mögött, majd 10 órakor megkezdték végtelenbe tűnő körözésüket.
Volt, aki rohant, volt aki körönként megfontoltan sétálva frissítette magát, volt aki szenvedett, volt aki élvezettel futott. Ha pedig valaki épp nem futott, akkor annak Gyula (mármint a főszervező) erélyesen felhívta a figyelmét arra, hogy ez egy futóverseny, tessék futni :-) !!
Én pedig egy Martonnal a hátam mögött, és temérdek papírral, frissítővel, táblázattal, és még a jó ég tudja mivel magam előtt, izgalommal vegyes csodálattal néztem mindenkire, aki itt fut. Jelesül a sárvári 12/24 órás versenyen. Persze nem csak amolyan bámészkodó szurkoló voltam, hanem Szilvi frissítője, ugyanakkor életem első ultraversenyének testközelből való megtapasztalója. Sok mindenre számítottam, de leginkább unalomra, és arra, hogy időnként Szilvi kezébe nyomok ezt-azt. Ehhez képest talán arra sem volt időm, hogy a székemre leüljek. Emlékszem, verseny közben ecseteltem telefonon félmaratonista barátomnak, hogy ez micsoda őrület: futnak már vagy 2 órája, de még 10 vissza van…
Mindez 2007-ben történt, és akkor elképzelni sem mertem volna, hogy én…., egyszer itt…, 12 órán…, futni…
Aztán eltelt pár év, és …
Szép tavaszias, de kissé felhős, hűvös idő volt. A futók most is izgatottan sorakoztak fel a rajtvonal mögött. Köztük én, a 119 -es rajtszámú, Lubics György feliratú is. Úr Isten!
Már csak 1-2 perc volt hátra a rajtig, és én éppúgy meg voltam hatva, mint az első félmaratonom-, és maratonom rajtjánál. Futkározott a hátamon a hideg, izmaim megfeszültek, borsózott a bőröm, és néhány könnycseppem is készülődött elhagyni láthatatlan otthonát. Igen! Itt vagyok én is köztetek! Itt vagyok, mert itt akartam lenni, mert megtettem minden tőlem telhetőt, hogy itt lehessek, hogy kipróbáljam magam. Hogy megtapasztalhassam, milyen egy számomra végtelennek tűnő ideig, fél napig futni.
Nyugodt volt a lelkem, mert amit elterveztem, azt megtettem. December közepe óta 3-4 hetes ciklusokban, heti 100-140 kilométert futottam, eleinte inkább csak “simán” gyűjtöttem a kilométereket, aztán változatosabb edzéseket is végeztem: tempósabb 10 kiliket, fokozódó iramú dombos futásokat, végtelennek tűnő hegyi túrafutásokat, vagy épp sorozatos dombozásokat egy 1 km-es dombon. Volt, hogy hajnali fél ötkor kezdtem, volt, hogy szakadó hóban, volt, hogy éjszakába nyúlóan futottam, de általában szívesen és jókedvvel tettem ezt, és szerencsére a szervezetem is jól reagált az addigihez képest kb. dupla terhelésre: ment minden simán.
Náha azért persze átkozódva is edzettem, mert nem normális fagyos, jeges szeles időben 4 órát a dombok között tölteni, vagy az órát nézve, percre kiszámolva rohanni edzésre vagy edzés után vissza az életbe - de tudtam, hogy ez kell, mert csak így sikerülhet...
Hogy mi, azt magam sem tudtam: azaz, hogy mi fog rám várni a verseny 50-60-adik kilométere, vagy mondjuk 7. - 8. órája után. De részben ez a kíváncsiság is hajtott - hogy mire is vagyok képes.
Azt hiszem az edzéseken kívüli felkészülés is jól sikerült: sokat foglalkoztunk Szilvivel a frissítési stratégián, sokszor próbáltam fejben lejátszani a várható nehézségeket, a verseny közeledtével pedig jólesően növekedett bennem napról - napra a megfelelő izgalom. Az utolsó napokban próbáltuk belőni a megfelelő tempót. Szilvi váltig állította, hogy nagyon jól fogok menni (min. 120 km felett), én sokkal óvatosabb voltam a cél(ok) kitűzésében, hatalmas alázattal indultam neki a versenynek, úgy, hogy mindig megpróbálok elérni egy-egy lélektani határt.
6 óráig próbáltam tartani a megbeszélt 5:30-as tempót, csak magamra figyelni, és enni-inni, amit kellett. Sokáig így is történt, bár órákig figyelnem kellett, nehogy gyorsabban fussak, mert annak majd megiszom a levét. Így viszont csak az Isostar levét ittam rendszeresen, ami által gyakorta éreztem úgy magam, mint egy ovis, akit dicsérnek, hogy szépen eszik-iszik, mert tulajdonképpen ez történt: amint megittam-megettem az előírt adagot, Szilvi mindig megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok. Hm, én pedig büszkén futottam tovább, hogy én milyen ügyes vagyok :-))
A tempót sikerült pontosan tartani 5 és fél óráig, aminek nagyon örültem, és nagy erőt adott ez a pozitív visszajelzés. Igyekeztem csak magamra koncentrálni, és minden fölösleges energiát megspórolni, de ez sokszor nem ment, mert élveztem a versenyt, élveztem, hogy itt lehetek, hogy futhatok, és akinek csak tudtam integettem, akivel tudtam 1-1 mondatot váltottam.
Aztán egyszer csak a semmiből előtört bennem egy igen erős hasi görcs, körökön keresztül alig tudtam futni, emiatt ¾ órán belül háromszor kellett a pálya melletti kis zöld dobozokhoz kis kitérőt tennem, igaz csak egyszer sikerült nagy dolgot ott véghez vinnem, viszont akkor alaposan kitettem magamért, azaz magamból :-)
Ezekkel a különjáratokkal elment kb. 15 percem, de legalább a gyomrom helyrejött. Frissítési stratégiát váltottunk, ezt követően kihagytam a mesterséges italokat, csak vizet ittam, viszont megnöveltem a só- és energia-bevitelt. No és megettem egy párizsis szendvicset is, sós kiflivel. (Rég esett már ilyen jól ez a klasszikus étek!). A verseny fele még hátravolt, én pedig magamban imádkoztam, nehogy gyomorproblémák miatt kelljen feladnom. De szerencsére ezt követően már ilyen bajom nem volt.
A lábaim egyre jobban fájtak, de erre számítottam, próbáltam nem figyelni rá. Inkább a pozitív dolgokat kerestem. Szilvi pillantását minden körben, kanizsai futótársaim bíztatását, ismerős és ismeretlen emberek szurkolását. Egy pillanatra megálltam a “korinthoszi csatornánál”, majd futottam tovább, és alig vártam a 90. km-t, mert eldöntöttem, hogy onnan fogok majd zenét hallgatni, és úgy elérni a bűvös százast. Így is lett.
A zene új erőt adott, sokszor hangosan énekelve futottam, és többször is arra kellet figyelnem, nehogy elvigyen, mert még 3 óra visszavolt. A zene nekem mindig sok erőt ad, főleg mikor még passzolnak is a szövegek pl. mikor Ákos ordítja a fülembe: “az idő lejár, a világ megáll, hogy hited mit ér, arról bírád ítél.“
Hihetetlennek éltem meg, hogy még mindig tudom tartani az 5:40-5:45 körüli tempót. Ahogy közeledett a 100 km, úgy kezdtem más tudatállapotba kerülni. Egy addig elérhetetlen távot tettem meg, és azt hiszem ordítva adtam ezt tudomására Szilvinek is az adott körben. Két könnycseppet is mellékeltem hozzá…
Haladtam tovább, és ezek után próbáltam kalkulálni, mennyit is tudok majd elérni. Lassan körvonalazódott a végső cél.125 km. Ehhez 6 perces km-eken belül kellett maradnom. No, amikor ez kiderült, hogy reális (kb. 10 óránál), akkor majdnem megint elbőgtem magam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy képes lehetek erre. Hangsúlyozom, hogy csak magammal versenyeztem, tisztában vagyok vele, hogy sokaknak ez csak gyerekjáték, de nekem óriási dolognak tűnt.
Amitől féltem, hogy majd állandóan arra fogok gondolni, hány órát kell még futni, és ezt nem tudom mentálisan megfelelően kezelni, azt szerencsére sikerült teljesen kizárnom a gondolataimból, sőt sikerült visszájára fordítanom: valahányszor ránéztem a cél felett visszaszámláló órára, mindig arra gondoltam, hogy de jó, hogy még ilyen sok időm van futni, mert így többet tudok teljesíteni.
Az utolsó 1-2 órában már csak a szívem vitt, a lábaim már nagyon fájtak, de akkor már nagyon akartam azt a 125-t így toltam, ahogy csak tudtam - illetve ahogy kellett. Egyik körben Szilvi rám kiáltott, hogy “lépj ki a testedből, és csak fussál!”, de hiába, mert én akkor már rég így tettem.
Az utolsó óra maga volt a csoda: soha ilyen fáradtan, de soha ilyen boldogan még nem futottam. Közben sikerült elérnem a maximum tervet is, így az utolsó körök már csak jutalomfutások voltak. Tapsoltam, sokszor ordítottam, borzongatóan jól éreztem magam. És mivel nem akartam a pálya vége felé bevárni a 12 óra után a mérőszalagot, az utolsó kört kénytelen voltam meghúzni: az végső 600 métert 4:14-es km átlaggal teljesítettem, így 11.58.57-kor be is értem a célba.
Lélekben azóta is ott állok, nézek körbe-körbe, és nem értem mi történt?! Hogy voltam én képes ilyesmire… Futottam 127,8 km-t?! Én??? Ráadásul, amiről fogalmam sem volt: korosztályos 1., abszolút 3. lettem.
Nagyon örültem klubtársaim sikereinek is: Anitának, aki nagyon szépen ment, és 2. lett, Rudinak, aki szintén nagyon szépen teljesített. A Kacsa csapat pedig szintén szenzációsan futott, megérdemelték az ezüstérmet!
A verseny után aludni alig tudtam, úgy fel voltam pörögve. Kikísértem Szilvit edzeni (éjféltol kettőig! - vajon honnan látom én ezeket az őrültségeket?), és szurkolni a 24 órásoknak, köztük elsősorban csapattársunknak Bélának, akinek szintén gratulálok! Mint minden versenyzőtársamnak, akivel együtt köröztünk.
Így visszagondolva hatalmas, életre szóló élményt jelentett számomra a verseny, és örülök, hogy a sok befektetett munka meghozta gyümölcsét. De a neheze csak most jön: hogyan tovább? Mert tervek-, álmok-, kihívások vannak, de hogy ezeket esetleg meg tudjam valósítani még több időt, felkészülést igényelnének (valószínűleg), és bizony sokszor már így is igen feszített volt a tempó. Majd meglátjuk.
Köszönöm mindenkinek, aki segített, hogy elérjem ezt az eredményt: mindazoknak, akik szurkoltak nekem, a szervezőknek, akik évről-évre létrehozzák ezt a versenyt, drága fiaimnak, akiktől remélem nem raboltam el sok játékidőt, és természetesen elsősorban Szilvinek, aki nélkül ez az egész elképzelhetetlen lett volna! Köszönöm!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó