Az első 10 év : A sárvári verseny, ami örökre megváltoztatta az életemet |
A sárvári verseny, ami örökre megváltoztatta az életemet
1. fejezet: A „rózsaszín szeretetgömb”
2005 végén isteni szerencsének (no és az internetnek) köszönhetően egy hihetetlenül összetartó futócsapatra bukkantam. Olyan kis társaság volt ez, mint a mesékben: mindenki figyelt a másikra, segítettük, buzdítottuk, ösztönöztük egymást, mindezt mérhetetlen szeretettel. Együtt jártunk versenyezni, „túrafutni”, kocogni. Az egész egy nagyon rózsaszín szeretetgömbhöz hasonlított, ahol minden tökéletes.
2. fejezet: A bogárültetés
Szóval mi ebben a békés, rózsaszín állapotban futogattunk egyre többet és többet. A gömb egyik tagja, Cucu pedig egyik esti edzés alkalmával egy csodás kis versenyről mesélt. Egy olyan versenyről, ahol egy vár körül futnak egy 1,03 méteres körpályán a futók tetszésük szerint 12 vagy 24 órán át. Ő már egyszer végigcsinált egy 12 órás versenyt és olyan apró részletességgel mesélte el ennek a félnapos megmérettetésnek minden mozzanatát, hogy szinte láttam magam előtt én is, ahogy szalámis szendvicsét majszolva a rajt előtt végigsétált egyszer azon a bizonyos körön. Olyan jó hangulatúnak festette le ezt a vár-körözést, hogy titokban elkezdtem én is vágyódni utána… beültette a bogarat a fülembe
3. fejezet: A tettestársak
Cucu szavai termékeny táptalajra hullottak, mert a 2006-os sárvári versenyen a nevezési listán a mi kis csapatunkból rajthoz állt Ursi, Gandika, Nyuszi, Sanyijani, a Prof, Toronybácsi, és OJ. Na és persze jómagam. Cucu pedig már egyel tovább lépett, ő már a 24 óráson indult.
4. fejezet: A verseny, mint futóverseny
Ez a 12 órás verseny a világ legjobb hangulatú rendezvénye. A frissítés terülj-terülj asztalkám, a szurkolók ott állnak sorban a kör szélén, szól a zene, remek a hangulat, „csak”
futni kell. Futás közben megismerkedek a verseny főszervezőjével, Gyulával is, aki beáll egy-egy körre kocogni a saját versenyén.
5. fejezet: A verseny, mint életem megváltoztatója
Ezen a 2006-os versenyen tényleg csak futni kellett. És közben lehetett cseverészni, viccelődni, és „kokettálni” a szurkolókkal. Főleg azzal a piros kabátos, kedves arcú fiúval, aki harmadmagával szurkolt a pálya széléről minden elvetemült ultrafutónak. Várom, hogy körönként elé érjek, és várom, hogy rám mosolyogjon. A negyedik óra végén furcsa érzés lesz rajtam úrrá, és odasúgom a mellettem futó Nyuszinak: lehet, hogy hülyének nézel, de valamiért úgy érzem, ő az Igazi…. Az ötödik óra után megtudom a nevét, a hatodik óra végén telefonszámot cserélünk. A hetedik órában telefonon beszélünk (futás közben). A 12. óra végén már ő is ott van mellettem a célban. Pár nap múlva eljön az első randi. Két hét múlva már nálam lakik, három hónap múlva megkéri a kezemet, egy év múlva esküvő Sárváron. Három év múlva megérkeznek az ikrek.
6. fejezet: Sárvár életünk része lett
A 2006-os verseny óta a családdal minden évben így-vagy úgy részt veszünk a versenyen, Hol szurkolunk, hol futunk, de ott a helyünk! Nagyon szeretnénk, ha ez így maradna a jövőben is, hiszen az ország az egyik legjobb hangulatú, legkedvesebb futórendezvénye ez. Amit Gyula a kis segítő csapatával évről-évre létrehoz a rengeteg nehézség ellenére, az egy kisebb fajta csoda. A rendezvényben az a jó, hogy a verseny önkéntes segítői, Gyula családja, a sárvári szállásadók és vendéglátósok ezen az egy hétvégén megmutatják, milyen az igazi összefogás, milyenek a sárváriak, milyen az igazi vendégszeretet. Ez a verseny lehetőséget ad rá, hogy évről évre találkozzunk ultrafutó barátainkkal, és szurkolhassunk olyan fantasztikus embereknek, mint Yoyo, Farkas, Béla, Lupus, Éva néni, Lala-nudli, Editke, Toncsi és a többi hétköznapi hős, akiknek a nevét még hosszú sorokon át lehetne folytatni.
Köszönjük Gyula, és köszönjük Sárvár! Boldog 10. szülinapot! Remélem, együtt ünnepeljük a negyed százados évfordulót is!
|